A kollektív bűnösség témája nem új, azonban manapság végtelenül aktuális kérdés. Oroszország Ukrajna elleni agressziója komoly humanitárius és társadalmi problémák mellett újra felszínre hozta a kollektív bűnösség létjogosultságának a kérdését. A hazájukat védelmező, illetve otthonukból menekülni kényszerült ukránokat érintő széleskörű társadalmi támogatás Európa-szerte egy kétségtelenül pozitív, de még ukránellenes szempontból is semleges jelenség. Ezzel ellentétben a társadalomban jelenlévő oroszellenesség nem csak negatív, de egyfajta kétarcúságra is utal az európai társadalmakkal kapcsolatban.
„Ruszkik haza, ruszkik haza! – skandálta a tömeg csütörtök este hét óra körül az orosz nagykövetség Bajza utcai épülete előtt” – írja a Telex cikk a Budapesti háborúellenes tüntetésekről tudósítva. Mindenképpen megérthető az emberek haragja egy ilyen kirívó igazságtalanságot követően. Ugyanakkor, muszáj megkérdezni azt is, hogy milyen „ruszkikat” akartak hazaküldeni Magyarországról? Szását már három évtizede kivonták, az oroszok, akik meg Európában tartózkodnak jelenleg mégis kaptak vízumot és többségük azért van itt, hogy boldog és teljes életet élhessen. A külföldi oroszok, sőt még azt is meg merem kockáztatni, hogy az Oroszországban élő oroszok jelentős része nem támogatja a háborút.
A hírek szerint a közvélemény kutatások azt mutatják, hogy az oroszok túlnyomó többsége támogatja Putyin háborúját. Ugyanakkor, igencsak nehéz bevallani, hogy nem támogatsz valamit akkor, ha figyelembe veszel pár fontos tényezőt:
- Azt, hogy a legnagyobb orosz közvéleménykutató cégek állami megbízatásból működnek
- A „Fake News” törvények miatt valódi börtönbüntetést kaphatnak olyan személyek, akik az állam szempontjával ellentétes tényeket terjesztenek bármilyen platformon
- Az orosz állam szinte teljes információ-monopóliummal rendelkezik, illetve a független sajtóra egyre nagyobb a nyomás a háború kezdete óta
- Az oroszellenesség által kiváltott kollektív áldozati tudat sem javít a helyzeten
Bár a fejlettebb társadalmak manapság egyre ritkábban alkalmazzák a kollektív bűnösség gyakorlatát. Ugyanakkor, valamiért az etnikai és állampolgársági hozzátartozás egyfajta láthatatlan köteléket teremt az emberek között, amely gyakran az államok bűneit az egész társadalomra levetíti. Ilyenkor kevesek vesznek figyelembe két nagyon meghatározó tényt:
- Az adott személy mennyire informált az eseményről, ami autokratikus államban élő személyek esetében azért fontos, mert gyakran akaratuk ellenére egyfajta információs buborékban élnek
- Az adott személy mennyire képes befolyásolni az országában a politikai eseményeket, ami megint csak kulcsfontosságú olyan államok esetében, ahol az emberek fizikai, mentális és gazdasági jólétét is veszélyeztheti bármilyenfajta ellenzéki aktivitás
Egyfelől a tehetetlenség és a kollektív bűnösség érzése nem segíti a társadalmi traumák feldolgozását, hanem csak a revansizmus fellángolásához vezet, amit a történelem már többszőr is bebizonyított. Másfelől pedig a kollektív bűnösség érzése elmossa az igazi bűnösök felelősségét és megnehezíti az effektív igazságszolgáltatást. Ezeket az ötleteteket már a második világháborút követően Hannah Arendt is bővebben kifejtette, de a jelenlegi helyzetre is tökéletesen igaz.
Ha alapként vesszük azt a feltételezést, hogy azok a bűnösök, akik megfelelő információval és befolyásolóképességgel rendelkezte, akkor a kellemetlen igazság viszont abban rejlik, hogy nem csak Putyin és a legközelebbi köre felelős a mostani válságért. Az Európai politikusoknak már kezdettől fogva egyértelmű lehetett volna ki is Putyin, de a müncheni beszédet, georgiai háborút, vagy legalább a Krím annexióját követően rájöhettek volna. A gond abban rejlett, hogy éveken át inkább saját gazdasági és politikai tőkéjüket növelték Oroszországgal megkötött üzleteken keresztül ahelyett, hogy lényegében felléptek volna Putyin ellen. Manapság pedig az átlag orosz „Szását” vonják felelőségre, aki valamiért inkább a TV-nek hisz ahelyett, hogy félholtra veretné magát majd munkáját is elvesztené egy esetleges utcai tüntetés miatt.
A legfontosabb következtetés meg az, hogy végtelenül káros a kollektív bűntudat ötlete és gyakorlata. Morális és praktikus szempontból is jobb, ha mindig a személyt, nem az egész csoportot ítéljük meg.
