Az orosz-ukrán konfliktussal kapcsolatban a különböző politikusok, szakértők és a történelem iránt érdeklődő személyek is egyetértenek abban, hogy a jelenlegi háború gyökerei 1991-re vezethetők vissza. E felfogás alapján Putyin háborúinak kiváltó okai között szerepelt Moszkva azon a törekvése, hogy valamilyen formában visszaállítsa a politikai és/vagy gazdasági befolyását a Szovjetunió utódállamai felett. Ez azt is magával vonja, hogy egy befolyási zónát akar kiharcolni magának, aminek nyomai retorikai szinten igen gyakran megjelennek Oroszország politikai elitjének beszédéiben, írásaiban. Ukrajna esetében például a Kreml a NATO terjeszkedése által kikényszerített megelőző csapásnak próbálja beállítani a háborút.

Putyin tetteinek, azokat megalapozó retorikájának, illetve az orosz társadalom egy jelentős részének megfigyelése valóban arra a következtetésre juttathatja az embert, hogy létezik egy „Belavézsai-szindróma”. Ez a „szindróma” egyfajta birodalmi felsőbbrendűség és a birodalom elvesztésének, illetve a megalázásként megélt 90-es évek emlékezetének ütközése. Mindezt átfogalmazva, nehéz felfogni azt, hogy egy emberi életen belül egy ország eljut onnan, hogy a világ egyik katonai szuperhatalma, amely elsőként küld embert az űrbe, oda, hogy óriási területeket veszít el, évtizedes gazdasági válságba süllyed, illetve ami talán a legfontosabb, hogy régi ellenfele legyőzöttként kezdi kezelni a nemzetközi politikai színtéren.

Véleményem szerint annak oka, hogy Oroszországot legyőzöttként kezdték el kezelni abban rejlik, hogy talán senki sem számított arra, hogy a Szovjetunió teljesen felbomlik, a hidegháborúnak meg ilyen hírtelen vége lesz. Ez a hírtelenség ahhoz vezetett, hogy a Nyugaton nem jött létre semmilyen kézzelfogható terv azzal kapcsolatban, hogy milyen alternatív fejlődési utat kínáljanak Moszkvának 91 után. Jobb híján Oroszország rögtön beleesett a vadkapitalizmus mély vizébe, amire a társadalom kicsit sem volt felkészítve. A Kreml meg arra nem volt felkészítve, hogy a nemzetközi színtéren olyan érdekeit fogják figyelmen kívül hagyni, amelyeket kulcsfontosságúnak tekintett a demokrácia stabil fejlődéséhez (pl. Belgrád bombázása).  Mindez azt eredményezte, hogy a jobb bel- és külpolitikai alternatíva hiánya, illetve a megélt társadalmi traumák 10-15 évvel később visszahelyezték Oroszországot ugyanarra az útra, amelyről előzőleg próbált letérni.

Ha ezt a példát levetítjük az orosz-ukrán háborúra, akkor ugyan az a tendencia fedezhető fel most is mint a Szovjetunió felbomlásakór. A Nyugatnak van egy konkrét elképzelése azzal kapcsolatban, hogy mi lehet Ukrajna jövője a háború után. Ezzel szemben semmilyen pozitív jövőképet nem ajánl Oroszországnak. Így a nyugati hatalmak elképzelésben Kijev jövője a nyugati politikai, gazdasági és katonai rendszerbe történő integrációja. Oroszországnak viszont a háború bármilyen kimenetele esetén a nemzetközi izoláció, szankciók, megaláztatás a jövője a nyugati országok terve szerint. Sőt mi több, a győzelem hiánya esetén az 1991-eshez hasonló felbomlás, gazdasági válság és legyőzött félként kezelés vár rá. Ebben a helyzetben sem Putyin, sem bármilyen más politikai erő Oroszországban nem érdekelt abban, hogy diplomáciai úton oldja meg a konfliktust. Amíg nem vagyunk képesek Oroszország esetében is előállni egy olyan ajánlattal Oroszország jövőbeli stabilitásával kapcsolatban, amely az orosz társadalom és a háborút ellenző politikai erők szempontjából is megbízható és kézzelfogható lesz, addig nem várható, hogy ennek a konfliktusnak hamar vége lenne.

Az I. világháborút lezáró békére Foch francia tábornok azt mondta, hogy:

Ez nem béke, csak fegyverszünet 20 évre.

Németország I. világháborús példája is jól mutatja, hogy a megalázó béke, az identitás elvesztése, a politikai válságot követő gazdasági válság nem békéhez, hanem revizionista érzések fellángolásához, illetve belső és külső ellenségek kereséséhez vezet, ami végül háborúban kulminál. Amíg nem festünk egy jobb jövőképet nem csak az ukránoknak, de az oroszoknak is, addig az orosz társadalom kénytelen lesz két szörnyű jövőkép közül választani. A választás meg arra az útra fog esni, amin már most is járnak, mert a másik potenciálisan még rosszabb lehet.